(Felsőiszkáz,
1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)
Nagy László Felsőiszkázon született, szülei földhöz kötődő,
szorgalmas emberek voltak, akik tisztelték a munka becsületét, a szigorú
erkölcsi rendet.
Az általános iskola alsó
osztályait szülőfalujában, majd – betegsége miatt – részben magán úton végezte.
Egyik lábát csontvelőgyulladás támadta meg, amiért élete végéig járógépet
használt.
Felsőfokú tanulmányait a
Képzőművészeti Főiskola festő–rajz szakán kezdte. Ebben az időben már
megjelennek első versei a Valóság c.
folyóiratban. Egy év múlva azonban pályát módosított, és magyar–orosz szakos
bölcsészként tanult tovább – az orosz szakot Jeszenyin-szeretete miatt vette
fel.
A „fényes szelek” lelkes
nemzedékéhez tartozott, akik hittek a szocializmus eszméiben. 1949-ben elismert
fiatal íróként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, hogy tanulja meg a nyelvet és
fordítson belőle.
Hazatérve csalódottan
szembesül az ötvenes évek Magyarországának valóságával, családja kulák
sorsával, beszolgáltatásokkal megnyomorított életével. Rádöbbent politikai
megtévesztettségére, látja az eszmények és a valóság közti
szakadékot.
Szüleiért perel Rege tűzről és jácintról című
versében:
„Hallgassatok
ide bolond plakátok,
végzések, idézések:
kisszéken itt ül,
az ég alatt aláztatásba gúzzsadt
az én anyám: Vas Erzsébet.
Bántani tilos, mert elmegy,
elszáll zengve,
ahogy menyecske-sörénye a csendbe…
…Ó, te szomorú, idehallgass!
Kék-eres bokádhoz leborúltam,
sírok helyetted, háborgok érted,
megfeszülök érted haragomban!
Akarom: ne zokogj,
akarom: sugarasodj,
mosolyoddal, mint arany-csipesszel
fiad a porból egy csillagra tedd fel,
te, anyám, te,
minden varázslók döbbenete,
örömöd engem elhoppol
iszonyatból, árnyakból,
de a jajod, a jajod, a jajod
meggyilkol!”
Hosszú időre hallgatásra
kényszerül. Legközelebb 1965-ben jelenik meg Himnusz minden időben
című kötetével. A
címadó vers dalszerű himnusz. A szerelem az
emberi létezés lényege:
„… Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rám dönög,
Önmagammal ha küzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!”
Ars poeticájának, költői
hitvallásának is tekinthetjük Tűz című versét, melynek minden
során átütnek sajátos stílusjegyei:
„Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra, (…)
(…) ne tűrd hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva, (…)
…ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”
Ekkor már elismerik rendkívüli tehetségét, s
el is foglalta helyét a lírikusok első vonalában. Három József Attila-díj után
Kossuth-díjat is kap.
„Nagy
László nemcsak törvényt képvisel, de földet, eget, virágot, madarat,
történelmet, kultúrát, ezernyi emberi színt, árnyalatot, emléket és álmot: a
teljes életet.”
Nemsokára
a halálközelség érzete uralja el költészetét. A még általa lezárt utolsó kötet, a Jönnek a harangok értem (1978)
címével is ezt jelzi.
1978.
január 30-án bekövetkezett halála mégis váratlan csapásként érte irodalmunkat.
(Felesége: Szécsi Margit költő volt; legfiatalabb testvére szintén jeles költő
lett, Ágh István néven. )
Búcsúzzunk tőle a szinte szállóigévé vált
legismertebb versével:
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra! (1957)
